Vénusz  a Szerelem, a szépség bolygója

Az asztrológiában a Vénusz mutatja értékrendünket, a szeretetre, érzéseink kifejezésére való igényünket. Elsődlegesen az esztétikai érzékenységünkre utal, és arra a természetes vonzalomra, amit emberek és dolgok iránt érezhetünk. Vénusz van kapcsolatban azzal a belső folyamattal is, amikor valamit össze kell hasonlítanunk, és döntenünk kell. De kapcsolatban van a lánytestvéreinkkel való viszonyunkkal, illetve azzal az élményünkkel is, ahogyan megéltük a szüleink közötti emocionális harmóniát.

Az a jegy, amelyben a Vénusz elhelyezkedik, mutatja értékeinket és egyéni esztétikai stílusunkat is. A párválasztásra is nagy hatással van a jegypozíció.

A Vénusz horoszkópunkban mindig a Naphoz közel található, vagy ugyanabban a jegyben, mint a Nap, vagy valamelyik mellette levőben.

Az a ház, amelyikben a Vénusz elhelyezkedik, megmutatja, az élet mely területein találjuk meg a szerelmet, a barátságot és a jó kapcsolatokat, illetve, hol számíthatunk a legerősebb és legfontosabb érzelmi kapcsolatokra. Ez a ház mutatja azokat a dolgokat, amelyek különösen értékesek számunkra, és azt is, hol találhatjuk meg az érzelmi és materiális gazdagságot.

A Vénusszal alkotott fényszögek utalnak azokra az élményekre, amelyeket szerelmi kapcsolatainkban megélünk, és mutatja egyéni pszichológiai indíttatásainkat is, amelyek befolyásolják döntéseinket.

Vénusz: A Naprendszer második bolygója. A hellenizmus kori asztrológiai modellben a Földet koncentrikusan övező ún. hét bolygó szférájában a középponttól számított harmadik bolygó.

Az európai asztrológiában a nőiesség, az érzelem, a harmónia megtestesítője.

A mezopotámiai hagyományban Istar istennő csillaga.

A görög-római asztrológia Aphrodité istennőhöz társította, a horoszkópokban az emberek érzelmi életének befolyásolója.

Az állatöv csillagképei közül a Bika és a Mérleg uralkodó bolygója. A Bikában földiesebben, az anyaghoz kötöttebben jelenik meg; jóindulatú, tavaszt, szerelmet hoz, a Mérlegben éterikusabb, a harmónia mellett az őszi hanyatlás kapcsolódik hozzá.

Hendrik Goltzius–Jan Saenredam: Vénusz bolygó (A hét bolygó c. rézmetszetsorozatból, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).

Az asztrológiai hagyomány a Vénusz bolygóhoz köti a rózsaszín és a halványkék színt, a drágakövek közül a smaragdot, a fehér gyöngyöt és a zafírt. A vizet és a meleget társítják hozzá, az érintés, a tapintás érzékét befolyásolja. Fémei a fehér ón és a vörös réz, amelyeknek színei szintén utalnak a hajnali fényre és alkonyi pírra. Napja a péntek.

Egyes nézetek szerint a körrel érintkező kereszt a Nappal szeretkező vagy Napot szülő istennőt jelenti, de Vénusz tükrének is tartják. Hasonlít Ízisz istennő jeléhez, az ősi, egyiptomi ankh-kereszthez.

A középkorban „kis jótékony”-nak nevezték. De negatív tartalma is lett, kifejezheti a feslettséget és a nemi betegséget is. Kettősségére utal, hogy hajnalcsillagként szoláris, estcsillagként lunáris, így az ellentétek egységesítését is jelképezi. E tulajdonsága révén az alkímiában a prima materia. A magyar elnevezésben – „Esthajnalcsillag” – szintén kifejeződik kettőssége.

Aphrodité: Zeusz és Dióné lánya. Aphrodité, az olümposzi istennemzedék előtt, Uranosz levágott és tengerbe dobott nemi szervéből született, amikor Kronosz vezetésével megfosztották Uranoszt hatalmától. Tengerrel való kapcsolatára attribútumként a kagyló és a delfin utal, ciprusi partra lépéséről Küprisznek is nevezték, és tisztelete is a görög szigetvilágból terjedt el. A tengerből felmerülő istennő képzete kis-ázsiai eredetű, Aphrodité eredetileg a sumer Inninhez és az asszír Istarhoz hasonlóan a természet elpusztíthatatlan nemzőerejének szimbóluma, a nedvességből fakadó élet jelképe volt.

Aphrodité Anadüomené, falfestmény Pompejiből (Kr. e. I. sz.).

A termékenység matriarchális típusú istensége, akihez a hasonló keleti istennők mintájára, meghaló és feltámadó isten, Adónisz kultusza társult. Az istennő termékenységi aspektusát attribútumként alma, gránátalma, mák, veréb, galamb, nyúl, kagyló, gyöngy jelzi, kísérői a nimfák, Gráciák és a Hórák. Az olümposzi világrendben elsősorban a szépség és a szerelem megtestesülése. A görög költészet Aphrodité-toposzai így összegződnek egy római kori orphikus Aphrodité-himnuszban: „Mennyei, szép mosolyú, kegyes Aphrodité – csupa dallam! / habtestű, örök istenanyánk, derűs éji-virrasztó, / éjszemű tőrbecsaló s leigázó: kényszerek anyja!” Mint a Szépség istenasszonyának a virágok, elsősorban a piros/vörös rózsa és a mirtusz az attribútuma, valamint a fogatát húzó hattyú, és a tengeri eredetén túl a női nemiséget is szimbolizáló kagyló. Öve, amellyel a halandók és az istenek közt szerelmi vágyat tud ébreszteni, mágikus erejű. A boldogság és az életöröm jelképe, a harci erények, a háború, a halál ellenfele, szerelme Arészt is legyőzte. Rómában Venust, az ősi itáliai tavasz-, kert- és termékenység istennőt azonosították Aphroditéval. A csírázó, virágzó növényzet védőjére átruházták a görög istennő tulajdonságait és szimbolikáját; az európai művészetben többnyire ezen a néven szerepelt. Tisztelete a Kr. e. I.sz.-tól vált jelentőssé, amikor Venus és a trójai Anchises fia, Aeneas révén az istennőt a Julius-dinasztia, tágabb értelemben az egész római nép anyjaként kezdték tisztelni. Julius Caesar Kr. e. 46-ban alapított kultuszt és építtetett templomot Venus Genetrix tiszteletére. A korai császárkortól hivatalosan is patrónaként tisztelték, a szerelem mellett a hitvesi szeretet és hűség erényét is jelképezte: „Tróját védve, Venus Rómáért szállt viadalra”. Az istennő nemcsak a természet teremtőerejének, hanem a békés alkotásnak is jelképe. A természet újjáéledésének időszakát, április havát szentelték tiszteletére: „’ a legérdemesebb, hogy uralkodjék a világon. / Egy istenségnek sincs birodalma nagyobb. / Törvényt szab mennynek, földnek, s anyjának: a víznek: / mert szerelem tart fenn általa mindeneket”. Számos ókori ábrázolása közül elsősorban a Mélosz szigetéről származó ún.

Milói Vénusz (Kr. e. II. sz. vége, Párizs, Louvre) vált az eszményi női szépség jelképévé (az általában vett nőiességet is az istennő latin nevével jelzik, pl. az őskori, a női nemi jegyeket túlhangsúlyozó termékenységi szobrocskákat is „Vénusz-szobroknak” nevezik).

A reneszánsz kori firenzei neoplatonistákra rendkívüli befolyást gyakorló szerelemtant A lakoma VIII. fejezetében fejti ki Platón. Eszerint a szerelmi vágy (Erósz) kettősségének megfelelően két Aphrodité létezik. Aphrodité Urania, az égi származású istennő a nemes, tiszta vágy jelképe, s mivel csak férfitól, Uranosztól származik, a fiúszerelem ihletője. Zeusz és Dióné leánya, Aphrodité Pandémosz viszont az érzékiség, az alacsonyabb rendű, közönséges, földi vágy megtestesítője, a férfi és nő közötti vonzalom ébresztője. Szerelemfilozófiájukban az égi szerelem, Aphrodité Urania a lélek nemes része, Istenhez emelő erő, a szellemiség utáni vágy szimbóluma, amelynek a földi szerelem nem ellentéte, hanem alacsonyabb lépcsőfoka, az isteni szellemiség anyagi világban való szétáradása.