Plútó  a csábítás mestere

A Naprendszer kilencedik, 1930-ban felfedezett legkülső bolygója.

Az európai asztrológia szerint kettős jellegű: a tüzes és a nedves, valamint a férfias és a nőies elem keveredik benne, de a tüzes és férfias jelleg van túlsúlyban. Mint elv, a gyökeres átalakulást, a megoldást követelő válságokat, a veszedelmes melléktermékekkel járó, de kívánatos dolgokat jelenti. Általánosságban a nagyszabású, tömegeket érintő dolgokkal, mozgalmakkal áll kapcsolatban. Az állatövi jegyek közül a Skorpióhoz kötődik.  A horoszkópban a fenti vonatkozásokon kívül a felsőbbrendű képességekre utalhat. Csábító dolgokkal vonzza az embert a teljes pusztulás felé.

Házhelyzete megmutatja, hol zajlanak az átalakulási folyamatok, melyből vagy megtörve, vbagy teljesen új emberként kerülünk ki.

Hadész: a görög mitológiában Kronosz fia, az alvilág istene. Neve az egész alvilágot is jelképezte, ahol a holtak lelkei árnyékszerű léttel bírnak. Perszephoné elrablója, majd férje; mítoszukban Hadész a növényi természet télen bekövetkező ciklikus pusztulásának okozója (Homéroszi II., Démétér-himnusz). Rettegett alakjához a sötétség, a halál, a pusztulás kapcsolódott; ritkán ábrázolták, nevét félelemmel mondták ki. Eufemisztikus elnevezése Plutón (’gazdag’), mivel a föld mélyen fekvő kincseinek és a növényvilág gyökereinek ura. Színe a fekete, a neki áldozott állatokat is színük szerint választották ki. Attribútuma a láthatatlanná tevő sisak, állatai a kutya, a farkas, a kígyó és az alvilág bejáratát őrző Kerberosz.

Platónnál a hagyományos negatív értelmezéstől eltérően Hadész az anyagi kötöttségektől mentes magasabb rendű szellemi lét jelképe, a bölcsesség magasztos istene, akihez az ember nemesebb része, a lélek a halál után megtér. Értelmezésének alapja a Hadész név Aidész változatának etimológiai magyarázata (aidész ’láthatatlan’): „A lélek pedig, a láthatatlan, mely egy ilyen másik, nemes és tiszta és láthatatlan helyre, Hadészhoz költözik, valóban a »láthatatlanhoz«, a jó és bölcs istenhez” (Phaidón, 80d).

Hadész itáliai megfelelője Orcus, a haláldémon, akivel a görög és római istenek megfeleltetésekor azonosult alakja.

Keresztény értelmezésben a Pokol urát, a Sátánt, a legfőbb gonoszt jelképezi. Dante is Plutónak és Disnek nevezi az alvilág királyát az Isteni Színjátékban (Pokol, XI. 65–66; XXXIV. 20); a Pokol központja pedig maga a jégbe fagyott ördög, Dis.